A nagyobbik, Ádám most öt és fél éves, jövőre iskolába megy. Mostanra már kiderült, hogy mind fizikailag, mind szellemileg nagyon jól terhelhető, szinte szívja magába a tudást, az információkat, ezért nem akarom a mostani divat szerint még két évig óvodában tartani. Korosztályánál így is magasabb, mindenki iskolásnak nézi.

Szinte kapkodom a fejem, hogy milyen hamar véget ér a gondtalan óvodáskor is, még szerencse, hogy az öccsével, Áronnal most újraéljük majd. Arra jöttem rá, hogy kár bármit is rájuk erőltetni, csak okosan terelgethetem őket, a végső döntés úgyis az övék lesz.

Ádám óvódás korát nem akartuk túlzsúfolni különórákkal, nem is igényelte, hagytuk játszani. Szeret mindenre maga rájönni, nem igényli a szülői segítséget, például egyedül tanult meg biciklizni is. Idén nyáron háromszor táborozott, és mindenhol nagyon jól megállta a helyét, sőt az ott alvó ovis táborozást még meg is hosszabbította volna. Furcsa volt kikísérni a buszhoz, és integetni neki könnyes szemmel, míg ő már a kis barátaival volt elfoglalva. Ezek az apró dolgok mind azt erősítik bennem, hogy az iskolával sem lehet majd baj, nagyon könnyen beilleszkedik majd.

Az idei ősz az iskolaválasztással fog telni. A közeli iskolákat már végiglátogattuk, eddig úgy látom, neki mindegyik tetszik. Az óvodával nagy szerencsénk volt, mert a legjobb óvónő párost kaptuk. Szilvi néni és Cili néni hihetetlen odafigyeléssel, kreativitással, szép fokozatosan készíti fel a gyerekeket az iskolára. Ádámnak nem erőssége a rajz, de ők elérték, hogy ma már itthon magától leül és rajzol, vág, ragaszt. Itthon óvodásoknak való foglalkoztató füzetecskéket „fejtünk” - ahogy ő mondja. Ezek amellett, hogy fejlesztik, megtanítják egy helyben ülve koncentrálni is. A logikai feladatokat imádja, percek alatt megoldja, míg én a megoldáson töröm a fejem, ám a színezést-rajzolást szívesen átugorná. Bármilyen absztraktra sikerülnek a rajzai, én dicsérem, és tovább bátorítom.

Azt vallom, hogy tőlem mindig csak dicséretet kapjon, bíztatom és egyelőre nem támasztok felé nagy elvárásokat. Azért azt is tudatosítom benne, hogy bizonyos dolgokban lesznek és vannak nála okosabbak, ügyesebbek is, hogy ne érje kudarc vagy meglepetés. Ha sikerül megtalálni a neki való iskolát és tanárt, akkor nem lesz vele probléma, de ha kicsit is azt fogom érezni, hogy valamiért szenved és nincs kedve suliba menni, meggondoljuk a váltást.

Kicsi kora óta azt tanítjuk neki, hogy mindent mondjon el, jót-rosszat, hogy mi bántja. Bízom benne, hogy ez a megalapozott bizalom és szeretet jól el tudja indítani az életben. Az a vágyam, hogy megszeresse a tanulást, mert ez a későbbi pályaválasztását is erősen befolyásolhatja. Szerencsére én is úgy nőttem fel, hogy nem erőltettek rám semmit, hagyták, hogy megtaláljam a nekem legmegfelelőbb utat. Ez, azt hiszem elég jól bevált, és remélem, én sem kapok majd szemrehányást Ádámtól. Egyelőre azonban csak két dolognak örül leginkább az iskolával kapcsolatban: megkapja végre az áhított nagyfiús saját íróasztalát, és hogy délután nem kell aludni a suliban! Bár a koránkelések miatt szerintem hamar rájön, hogy az milyen jó dolog.