Ők elsősorban a megelőzésben hisznek, és nyilván igazuk is van, ha megnézzük, merre tart a nyugati orvostudomány, meghosszabbítható az egyenes: az is a holisztikában fog végződni, vagy már most is ott tart.

Fejfájásomra magyarul alig beszélő kínai orvos eltáncolta nekem egyszer, hogy most megnyomkod valami radiátoron melegített hülyeséggel, ettől én csúnya kék leszek és fájni is fog, de kimegy a méreg. Mondom, így mulat a magyar, hajrá. Nekem rontott, fájt, másnap kék lettem, de egy hónapra megszűnt az egyébként harminc éve folyamatos fejfájásom.

Heccből rákérdeztem a módszerre baleseti sebész barátomnál, merengett kicsit, majd elmagyarázta: ha a rossz testtartás miatt fáj a fejem, ami valószínű, akkor izomlázam van a nyakamnál, azt pedig úgy lehet feloldani, ha valami meleg, kemény tárggyal felrobbantjuk az ereket, hogy a kiáramló kevés vér kimossa a tejsavat. Nem hülyeség ez a méregtelenítés – mondta.

Egy vietnami ismerősöm egyszer szomorkásan mesélte, hogy egy családtagja beteg lett, egészen pontosan rákos. Mesélte, hogy az illető hazautazik Vietnamba. Halkan kérdeztem, hogy miért megy haza az illető, meghalni-e vagy az ügyeit rendezni vagy valami másért. Meghökkent a barátom, ez is egyike lett azoknak a gyakori pillanatoknak, amikor félreértjük az ázsiai embereket, megtudtam, hogy a rokon meggyógyulni megy haza. Gyógyulni? – kérdeztem, a válasz egyértelmű igen volt.

Kiderült, hogy az a menetrend, hogy az ember hazautazik, keres egy orvost, bérelnek egy tengerparti faházat, ahol fél éven át naponta egyszer kap akupunktúrás vagy valami hasonló kezelést, gyümölcsöt eszik, és nem idegeskedik semmin. S meggyógyul.

Én pedig akkor sem állok meg az ünnepeken, ha tudom, hogy a torta mellett nem öregszik az ember, akkor sem figyelek az évfordulókra, ha ezerszer hallottam, hogy a halálos ágyon csak az értékes pillanatok emléke marad. Még csak nem is hazudok, csak tolom magam előtt azt a pillanatot, amikor megállok, és végre engedek valamelyik úgynevezett megszokott kérésnek: hogy menjünk nyaralni, moziba, barátokhoz, hogy vegyünk magunknak is tortát a születésnapokon, hogy készítsünk kézzel ajándékot, gondoljunk egymásra, magunkra, napfényre, a semmire. Ezeket majd holnap csinálom meg, ma az a megszokás, hogy semmi megszokott kedvességet nem engedek magamhoz, és azt nevezem rutinnak, ami kitépi a beleimet.

Ma még nem vagyok sehol, nem csinálok semmi fontosat, nem szerzek örömet senkinek, nem veszek kutyát, nem ülök lovakat nézve, nem tanulok felesleges sportokat, alig olvasok, nem beszélgetek, csak beszélek.

„Holnap viszont tényleg nyaralni fogok, finomat lassan enni, türelmesen szeretni, futni, biciklizni, békés, üres pillanatokat átélni – ez lesz a programom a halálos ágyamon, egy perccel az egész vége előtt, sajnálva, hogy nincs több időm.”