Egy alapművelettel megoldható volt a kalóriaszámolgatás - bár ez annyira sosem izgatott-, és tuti, hogy nekem volt a legfrissebb leheletem az egész suliban, mert mire beértem az egész elfogyott. És igen, semmit sem ért, hogy Anyu azt mondta, ezt nem sorolná a legjobb szokásaim közé.

Kamasz voltam, önfejű, aki inkább még két perccel tovább feküdt az ágyban a takarót a fejére húzva, és aki a nagyszünetben aztán rávettette magát az iskolabüfé kínálatára és csupa olyan finomság elfogyasztásában lelte örömét, ami nagymértékben hozzájárult hátsójának gömbölyödéséhez.

És igen, azt is tudtam, hogy ezzel hülyeséget csinálok, de nem bírtam ellenállni. Rossz szokás volt, amit még élveztem is, és mint tudjuk, az ilyenekről elég nehéz lemondani. Aztán felrakták a fogszabályzómat - akinek volt, tudja, micsoda kínnal jár.., hogy elviseld, mondogatod magadban: a szépségért meg kell szenvedni, mintha ez bármit is enyhítene a fájdalmaidon - így egy hétig gyümölcslére és joghurtra lettem kárhoztatva. Ez volt az első alkalom, hogy tudatosan figyeltem mit egyek és mit ne. A kényszer nagy úr. Ezúttal pedig valami jóra nevelt.

Pár évvel később terhes lettem és a „minden megváltozott az életemben”-hez az is hozzátartozott, hogy kezdetét vették a hosszúra nyújtott reggelik, amiben egy tuti partnerem,- a kis pocaklakóm -, mindig akadt, és mint tudjuk, társaságban mégiscsak jobban esik az étel... nem volt más választása.

Eluralkodott rajtam a totális egészségkultusz. Mivel elég sokáig két lábon járó cumisüvege voltam gyermekeimnek, nagyon odafigyeltem, hogy mit eszem, mert mint minden anyuka én is a legjobbat akartam adni a csemetéimnek.

Mikor picit nagyobbak lettek és lecseréltek szilárd ételekre, egy ideig kaotikusan zajlottak az események, mert nem volt annyi szabadidejük, hogy azt holmi üldögélésre fecséreljék az asztalnál. Az etetőszékből menekültek, nem volt szívem bekötni őket-kétségtelen, hogy megérezték bizonytalanságomat-, így a reggeli helyett inkább a reggeli- tornát tudták le ilyenkor életveszélyes mutatványok közepette. Nem maradt más hátra, mint kergetni őket kis ezzel-azzal, hogy egyenek valamit.

Persze magamra vessek, ha nem rohangáltam volna, előbb vagy utóbb jöttek volna maguktól, hogy éhesekhez volt a tanulópénz, levontam a következtetéseket... A gyerekek ösztönösek, tudják, mit akarnak megenni, mit nem, csak a lehetőséget kell biztosítanunk nekik, hogy többféléből választhassanak, de a szokások kialakítása a mi kezünkben van, mi vihetünk rendszert az életükbe.

Szerettem volna elérni, hogy a reggelek ne a rohanásról szóljanak. Stresszből kijut bőven, már az ovisoknak is, szóval legalább otthon legyen egy kis idill, nyugalom. A terv készen állt, de ehhez minden maradék akaraterőm össze kellett szednem, mert ugyebár nem a gyerekek fognak engem ébresztgetni, és megteríteni stb., hanem nekem kell, rajtam múlik, az én felelősségem.

Pedig mennyire jó lenne kicsit lustálkodni reggelente! Összekaptam magam és mára természetessé vált az egész, csak tíz perccel kell korábban felébredni és a legjobb az egészben, hogy bevált! Minden napunk közös reggelizéssel indul és ez nem csak a testünknek, hanem a lelkünknek is jót tesz.

Milu a változatosság híve- tojás, corn flakes, kakaós csiga, joghurt-, minden jöhet, Noa pedig évek óta kitart a kalács, mogyorókrém kombinációnál. Édesszájúak vagyunk, és sokszor mi készítjük el a finomságot, hogy minél bio-bb legyen, mert ezzel úgy érzem legalizálható a dolog.

Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak, de én tényleg hiszek benne, hogy reggel mindent büntetlenül falatozhatunk, főleg a kicsik, hiszen hosszú még a nap, és kell nekik az energia.