No de mi is történik ilyenkor kívül és belül? December 21-22-éhez közeledve a nappalok egyre rövidülnek, egyre kevesebb a fény. Az év legsötétebb napja éppen karácsony előtt van. S tudták jól a görögök: amint kint, úgy bent. Ahogy kívül  fogyatkozik a fény, úgy – bizonyos szempontból – a belső fény is csökken, vagy legalábbis csökkenhet, ha nem eléggé tudatos az ember. Sokak számára ez egy krízis időszaka lehet. Ugyanis ilyenkor az ember akarva-akaratlanul, a fény csökkenésével és az évvége közeledtével egyfajta számadásra, befele nézésre kényszerül. Évezredek óta ott van ez mindannyiónk nagy, közös tudattalanjában, el sem tudjuk kerülni a hatását, legfeljebb csak azt hisszük.

Felmerülnek bennünk a kérdések: vajon mennyi bennünk a fény, az elfogadás, a szeretet, az adni tudás? Ennek kapcsán kik azok, akik igazán fontosak, akiktől mi is kapunk? Kik azok, akikkel kölcsönös adok-kapokban vagyunk, akik igazán szeretnek, és akiket igazán szeretünk?
Nagyon sokan maradnak ilyenkor egyedül, de még mielőtt bárkire is mutogatna az egyedül maradt: szembe kell nézni azzal, hogy igen, ehhez a helyzethez ő is kellett. Valahol a mélyben ez egy választás. Mint ahogyan az is, hogy az ember ne legyen egyedül. De erre még később kitérek.

A chrisis latin szó, jelentése: választás, döntés. A kínai nyelv a krízis szót két jellel jelöli, melyek jelentése: veszély-esély. Veszély annak, aki gyenge, akiben nincs elég tartóerő, tudatosság, aki – valamiért, ennek is megvan az oka – arra képes, hogy elengedje magát. Esély annak, akiben van elég energia, ehhez akár kívülről is kaphat segítséget, van elég önmagáért tenni akarás, hogy továbblépjen, és bölcsebb, tapasztaltabb legyen a történtek által. Ez nem megy őszinte szembenézés nélkül. Ez az adventi időszak egyik fő hozománya, hogy végiggondolhatja az ember: mennyi fény, jóság, szeretet, adni tudás van bennem, és mennyi az árnyék-én, a sötét érzés, sötét gondolat, irigység, rosszindulat, félelem, kapzsiság, stb…? És ezt koronázza meg a karácsony, ami valahol az életünk egyfajta színvallása, hiszen akkor derül ki, hogy kikkel ünnepelek, kik köszöntenek fel, kik gondolnak rám? És én kikre?

Kis túlzással a mi főként keresztény kultúrkörünkben azt is mondhatom: mutasd a karácsonyod, megmondom, ki vagy! Az utcák ilyenkor üresek, szinte minden zárva van, mindent áthat az ünnep meghittsége. És aki ilyenkor egyedül van, az még jobban egyedül van. Mit tudok mondani, adni nekik?
Hagyják el az önsajnálatot, az olyan, mint a lehúzó mocsár, rákapaszkodik az emberre, és egyre mélyebbre húzza! Ne azt nézze, hogy ki az, aki nincs vele, hanem hogy  ki az, akivel ő együtt lehet? Ne azt nézze, hogy ki az, aki nem ad neki, hanem azt, hogy ki az, akinek ő adhat: figyelmet, megértést, ölelést, érintést, vagy akár egy tál meleg ételt? És innentől meg fog telni a szíve fénnyel és reménnyel, mint Móra Ferenc Didergő királyának, akit a szeretetlenség fagyasztott le.

Az elmúlt három évben igen megsűrűsödtek az önkéntes munkáim. Testi-szellemi fogyatékosokon, mélyszegénységben élőkön segítek a magam módján és képességeivel. Azt látom, hogy egyre több az önkéntes és a civil szférában tevékenykedők száma, ugyanis egyre inkább látják az emberek azt, hogy nem szabad, nem érdemes másra várni, amit az ember megtehet, azt tegye meg! És a másik – talán a fő érv -, amiért én magam, és sokan mások is teszik, amit tesznek az, hogy aki ebbe belekóstol, még inkább érzi, amit eddig is tudott – ha tudott – hogy működik az adva kapsz törvénye!

Aki keres, megtalálhatja azokat az intézményeket, embereket, ahol jól jön az adni akarás. Ez fényesíti meg a sötét napokat, és hoz ünnepet a szívekbe. Kívánom, hogy minél többen meglássuk azt, hogy kinek, és mit a legjobb, legbölcsebb adnunk!