„Bajban ismerszik meg a barát” - tartja a mondás, és valóban, a bajban derül ki, hogy ki az igaz barát: aki türelemmel meghallgat, és tanácsot is ad, ha arra van szükség. Ennek ellenére ne tévesszük össze egy pszichológussal, és ha lehet, ne is várjuk el a barátainktól, hogy úgy viselkedjenek, mint egy profi szakember!

Van egy kis problémánk…

Bárkinek az életében megtörténhet, hogy némi lelki támaszra van szüksége. Ekkor a legegyszerűbb felhívni alegjobb barátunkat, barátnőnket, és elpanaszolni a bánatunkat. Amennyiben több jó barátunk van, már az is fontos jelzés, hogy bizonyos problémáknál ki jut eszünkbe először, kivel szeretnénk a kérdést megvitatni.

Azt a személyt fogjuk legszívesebben beavatni a gondjainkba, akiről tudjuk, hogy járt már hasonló cipőben. Ennek az oka nagyon egyszerű: úgy érezhetjük, attól kapunk megfelelő megértést, támogatást, aki a saját bőrén is megtapasztalt már hasonló problémát.

Másrészt – tudattalanul – éppen annak az embernek fogunk panaszkodni, akitől azt reméljük, hogypontosan azt fogja mondani nekünk, amit hallani szeretnénk. Más szóval, aki feltétel nélkül támogat minket, aki igazat ad nekünk, aki sajnál és megért.

Erre érdemes azért kicsit odafigyelni, mert nem biztos, hogy minden esetben az fog nekünk segíteni, ha mindenben egyetértenek velünk. Sőt! Egy igazán jó barát arra is képes, hogy felhívja figyelmünket a hibáinkra, esetleg a gyengeségeinkre. Lelki szemetesláda

Természetesen mindennek kell, hogy legyen határa. Itt is, mint minden igazi emberi kapcsolatban, nagyon fontos az egyensúly. Nem arról van szó, hogy állandóan patikamérlegre kell tenni, ki mennyit beszélt a gondjairól, hanem arról, hogy ügyeljünk arra, hogy ne használjuk ki azokat a barátainkat, akik türelmesebbek a többieknél.

Megtörténhet persze, hogy adódik egy nehéz helyzet, és úgy érezhetjük, minden este szükségünk van arra, hogy a barátunkkal, barátnőnkkel órákat beszélgessünk személyesen, telefonon, skype-on, chateljünk vég nélkül, amíg bírjuk. Akkor van gond, ha úgy érezzük, most csak a mi érzéseinkről, életünkről, problémáinkról akarunk beszélni, és eszünkbe sem jut, hogy a másikkal vajon mi van, hogy érzi magát.

Vagyis elbillen az egyensúly, és ekkor valóban csak „lelki szemetesládának” használjuk a barátot. Kiadunk magunkból mindent, anélkül, hogy rá is figyelnénk, hogy őt is meghallgatnánk.

Itt is nagyon fontos a kölcsönösség. Amennyiben úgy érezzük, természetes ez a viselkedés a barátunktól – hiszen most ő van bajban –, néha-néha beleférhet ez is egy barátságba. De csak akkor, ha tudjuk, ha mi kerülnénk hasonló cipőbe, a barátunk éppen így viselkedne velünk is.

„Te vagy a pszichológusom!”

Ne keverjük össze a barátainkat a pszichológusokkal ! Egy pszichológusnál természetes, hogy csak és kizárólag a páciensről van szó. Egyoldalú tehát a kapcsolat, a pszichológus mindent – vagy majdnem mindent – tud a klienséről, de a kliens szinte semmit a pszichológusáról.

Ez azért nagyon fontos, mert a páciens így kaphat igazi, professzionális segítséget. A terápia nem terhelődik a terapeuta gondjaival, életével, ezekre nem kell figyelni - illetve csak arra, amit a páciensre reagál. Ha egy barátság elmegy ebbe az irányba, mindkét fél rosszul járhat.

A pszichológussá „kinevezett” barát egyszer csak azt kezdi érezni, hogy képtelen már segíteni, hogy újra-meg újra ugyanazt ismétli csak eredmény nélkül. Rosszabb esetben egyre jobban unja a másikat, és dühös is lesz rá egy idő után.

A „kliens vagy páciens” sem jut sokkal előrébb, ugyanazokat a köröket futja, anélkül, hogy megoldás születne. Az elején még jó, hogy kibeszélheti magát, de egy idő után már ez is kevés, és az alapprobléma megmarad.

Ekkor az igazi barát felvetheti, hogy úgy érzi, nem jutnak előrébb, és javasolhatja, hogy a barátnője, barátja az adott problémától függően keressen fel egy szakembert, pszichológust, pszichiátert, nőgyógyászt.

Sokkal jobb, ha őszintén felvállalja a véleményét, mint ha önértékelési kérdést kovácsolna abból, hogy ő minden barátjának tud segíteni. Ilyenkor elégedjünk meg a „legjobb barát” címmel, ne akarjunk szakemberek lenni olyan témákban, amelyekhez valójában nem értünk.

„Mondd, mit csináljak!”

Jóleshet, ha a barátunk tanácsokat ad, illetve, ha a saját példáiból, életéből merít, amikor segíteni próbál. Ügyeljünk arra, hogy sose utánozzunk senkit sem! Nincs két egyforma élet, két egyforma probléma, két egyforma személyiség. Lehet, hogy a barátunknak megfelelő volt egy választott megoldás, de lehet, hogy számunkra ugyanez nem lenne célszerű. Mindig mérlegeljünk, és egyedül döntsünk, ha kell!

A jó barát abból a szempontból hasonlít egy jó pszichológusra, hogy őt is kell, hogy kösse a titoktartás! Megtiszteltetés, ha egy másik ember beavat a titkaiba, éppen ezért úgy bánjunk a ránk bízott titkokkal, mintha kincsek lennénk. Ne meséljük tovább, még csak ne is utalgassunk rájuk mások előtt. A barátságot, a másik bizalmát nagyon könnyű elveszíteni, ha kifecsegjük mindazokat a dolgokat, amit a barátunk megosztott velünk.

Nagyon fontos, hogy felismerjük, megfogalmazzuk és kimondjuk a problémáinkat, a gondolatainkat és az érzéseinket. Éppen ebben tudnak segíteni a barátaink azzal, hogy meghallgatnak, hogy teret adnak ennek a belső monológnak. Sokkal jobb, mint ha mindent magunkban tartanánk, lenyelnénk, elfojtanánk.

De sose felejtsük el, hogy érdemes odafigyelnünk arra is, amit a másik reagál ezekre. Sőt, talán az a legszerencsésebb, ha megkérjük a barátunkat, mondja el, ő hogy látja a helyzetünket, ő mit gondol minderről. Nem arról van szó, hogy nála van az igazság, csak arról, hogy egy külső szemlélő – főleg, ha a barátunk az illető – mindent kicsit másként lát. Érdemes meghallgatni több barátunkat is.